Minden egy október eleji estén kezdődött amikor is a terem 3 éves évfordulóját ünnepeltük. Valahányadik pohár szilvapálinka után -amikor általában a legerősebbnek érezzük magunkat- jött a kicsit felelőtlen gondolat, aminek innentől már súlya volt: „másszuk meg a Comici-t a Cima Grande-ra idén télen, szabadon! Magyarok így még nem mászták.”  Komolyan vettük, másnap is.

Tudtuk, hogy hideg lesz a szikla, és ehhez mérten próbáltunk edzeni  a holtszezonban. Rendszeresen jártunk ki áthajló falakat mászni Budapest környékén, igaz már szinte minden útját kívülről fújjuk Kecskehegynek és Franciabányának, de azt gondoltuk, hogy így a mínuszokban szoktathatjuk legjobban hozzá magunkat , ujjainkat a fagyos sziklához. Voltunk Höllental-ban is mászni januárban, ahol elég nagy pofont kaptunk a -6-7 fokos hidegben VII fokozat feletti mászástól, jeges szelektől, de nem elég nagyot.

A rax-i  havas kalandot kiheverve folytattuk itthon az edzést, folyamatosan, napi rendszerességgel néztük a Zinne időjárás jelentését, és szuper webkameráját  (http://www.umbriameteo.com/webcam/trecime/index.php?task=archivio )  figyeltük mikor jön el a ha nem is optimális, de számunkra a legkedvezőbb együttállás: ne legyen -5 foknál hidegebb napközben (2500 méteren), legalább  egy héttel legyen túl az utolsó havazáson a mászás időpontja, két de inkább három nap száraz idő legyen, lehetőleg jó formában legyünk ne legyünk éppen betegek, és tudjunk elszabadulni a munkából.  Továbbá akkor téli mászás a mászás, ha az időpontja nincs később a napéjegyenlőség dátumán azaz 2012-ben március 20.-án. Mivel a Nagy-Zinne néhány méter híján háromezer méter magas, a beszállás kb. 2450 méteren van, ritkának számít az, hogy a fenti hőfok adott legyen. Résen kellett lennünk.

Szabad mászásnál a hideg több téren próbálja eltántorítani a mászót céljától. A leghatásosabb fegyvere amikor a mászócipőben összenyomott lábujjba, ill. sziklától áthűlt ujjakba visszatér a vér, beindul a jobban a vérkeringés, az pokolian tud fájni, szinte meg is könnyeztetheti a legkeményebbeket is. A téli höllental-i mászásunk után már biztosak voltunk, hogy ha eljutunk idén a Cima Grande-ra beszámolónknak ez lesz a címe. 🙂

Kesztyűvel tudjuk védeni az ujjainkat valamelyest , de a lábunkra a biztosítás idejére valami könnyen fel-levehető megoldást kellett találnunk,  ami ráadásul hó álló, és szakadásálló. A Vörösvári úti rendelőintézet előtti piacon megláttam a titkos fegyverünket: merino gyapjú topánkákat. Tudtuk, hogy ezekben elpusztíthatatlanok leszünk.

Február végén egy meleg front hatására egy pár napos jó idő ablak ígérkezett, eljött az együttállás. Igaz sűrű volt a programunk, de úgy döntöttünk nekivágunk.

Vasárnap délre lőttük be az indulást az Ujjerő teremből. Fél négykor már sikerült is elhagynunk Budaörsöt :), és egy-két kisebb pihenővel éjfél előtt fél órával állítottuk le az autót az Auronzo háztól kb. 1-1,5 órára lévő parkolóban. Összepakoltunk a két húzózsákba, és elindultunk felfelé. A ház alatt kaptunk egy komolyabb szelet a Zinne-től, ami a kb. -10 fokos levegővel kombinálva elég arcfagyasztó kóstoló lett. De a mosoly nem fagyott le az arcunkról. Elfoglaltuk a ház téli szállását, és egy kiadósat aludtunk másnap 10 óráig.

Hétfőn délelőtt felcipekedtünk a beszállás alá, és délután bekötöttük fixkötéllel az első hosszt. Féltünk ettől a résztől, havas, biztosíthatatlan rámpa II-III-as fokozatért, 40 méterre a földtől sikerült az első köztest raknunk. A nyáron sétaterepnek számító hossz szerencsénkre most sem volt leküzdhetetlen, jól tartott rajta a hó.

A Cima Grande Comici útját Emilio Comici továbbá Angelo és Giuseppe Dimai nyitotta 1933-ban három nap alatt. A 16 kötélhosszas, 500 méteres út rámpa utáni alsó hét kötélhossza a kulcsrész VI+ és VII fokozatban.

A kulcsrésztől nem tartottunk annyira, mert tudtuk, hogy ez a hét kötélhossz áthajlik, nagy valószínűséggel csak az álláshelyeken találkozunk majd hóval. Viszont a kulcshosszak utáni felső rész télen, és sokszor a melegebb hónapokban is el lehet jegesedve, havasodva. Aggodalmunk erre a részre összpontosult, hogy nagyon lassan fogunk haladni rajta.

Az első nehéz hosszt én kaptam. Egy szép, fogáson kézcserés boulder. A gond vele csak az, hogy az alatta lévő könnyű két hossztól nem melegszik be az izomzat. Főleg télen. Párszor visszamásztam a kunsztból, de aztán átjutottam rajta. Viszont itt éreztem, hogy valami ásványi anyag kifogyott belőlem, és görcsölni kezdtek izmaim. Hurrá, már az elején. Bele is kellett pihennem kicsit feljebb. Tomi elegánsabban jutott át, igaz egyszer ő is beleült a kunszt után.

A következő hosszok nem jelentettek problémát, szépen haladtunk, húztuk a zsákokat, amik a levegőben lógva nem tanúsítottak nagy ellenállást.

De azért szépen szippantották lefelé erőtartalékainkat. A standokban mászócipő le, nyuszitappancs fel. Működött, kellemes meleg volt benne. Egész nap nem ettünk, keveset ittunk, haladni szerettünk volna a nehéz rész feletti nagyobb párkányokig, ahol majd „kényelmesen” átvészelhetjük az éjszakát.

Na, ez nem jött össze. Az utolsó nehéz hossz alatt ránk sötétedett. Itt már eléggé elfogytunk, néhány beleüléssel tudtuk ezt a hosszt teljesíteni. Tomi már mászta a 2007 nyarán a Comicit, és egy elég kényelmetlen bivakot sikerült összehozniuk a nehéz hosszok utáni standban. Tehát nem volt értelme küzdenünk magunkat még feljebb.

Úgy döntöttünk ebben a kb. 40×40 cm és 50×50 cm két lépcsőből álló standban töltjük a sötét napszakot. Rengeteg molyolással sikerült mindent fixálnunk a falhoz, hálózsákot, polifomot is kikötöttük. Nagyon könnyen le lehet ejteni bármit egy ilyen helyzetben, és ha leejtesz valamit, akkor az esélyek gyorsan fogynak rendkívüli figyelmet igényelt a művelet, nem hibázhattunk. Durván másfél órán keresztül rögzítgettünk, pakolásztunk. A főzőt lerakni esélyünk sem volt a helyszűke miatt, így a maradék teát és ásványvizet kortyolgattuk. 1,5 l ásványvizet, és kb. 7 dl teával indultunk lentről. Pár csokit ettünk, belebújtunk állva a hálózsákjainkba, és leültünk a háromnegyed fenéknyi párkányokra. Hátunkat a  falnak döntöttük, lábunkat pedig a főkötéllel felkötöttük a standhoz, hogy ne csak úgy lógjon a semmibe, tartsa őket valami, illetve ha elszenderülnénk ne legyen annyira kellemetlen a meglepetés ha kipenderedünk a falba.  Ülő bivak. Sokat nem fogunk pihenni. Továbbá a felső hosszok, és ha feljutunk a lejutás miatt tovább nőt az aggodalmunk. De derűsek voltunk. Tartottuk magunkat. Néhányszor lehet, hogy elszunyókáltunk 1-2 percre a hosszú 13 órás sötétben, de inkább próbáltunk néhány centit mozdítani elgémberedett hátsónkon, derekunkon. Elég szeles éjszakánk volt, ami nem volt kellemes félig felhúzott hálózsákkal mínusz 8-10 fokban, a meterológia nem jelezte ezt a kb. 40-50 km/h-s lökéssekkel fújó északkeleti szelet, ami sokszor szinte lebillentett minket a párkányunkról. Korán nekiálltunk csatarendbe szedni magunkat, vissza a mászáshoz a túlélésből. Megállapítottuk az alpesi, főleg a téli alpesi mászás nem arról szól, hogy tudsz mászni, hanem hogy mennyire tudod elviselni a körülményeket, a biztonytalanságot, félelmeket.

Ettünk fejenként egy csokit, és ittunk az addigra legfeljebb 5 dl-re fogyott folyadékunkból egy kicsit és elkezdtük a második mászónapot. Annak reményében, hogy sötétedésre kiérünk az útból, és a ringband-on kényelmes párkányon alhatunk a lement előtt. Az utolsó nehéz hossz könnyen ment. Majd III-as IV-es hosszok következtek, gyötrelmes zsákhúzással, majd azt feladva hátunkra vettük  őket, és úgy másztunk a nagy bevágásig. Ezekben a hosszokban találkoztunk először zúzmarával a sziklán. Nem tükörjég, de gyakorlatilag, ha zúzmarás sziklát fog vagy lép az ember ugyanannyira csúszik mintha jeges lenne.  Nagyon óvatosan másztunk. A nagy bevágás. Ez Tomi és sokak mumusa az útban, mert nyáron általában vagy vizes-saras vagy jeges. Véletlenül ez a hossz Tominak jutott 🙂 Most „csak” zúzmarás volt helyenként. Ki lehetett lépegetni szépen. Pikk-pakk fent volt a tetején lévő rövid hosszal egybemászva.

Ezután még egy 28 m-es traverz V+-ért, majd két hossz és ott a megmenekülés a ringband. A traverz nekem jutott. Beszállás  a traverzbe egy szűk, most zúzmarás kéményből indult, III-asért, amiben AO-ztam egy mozdulatot, mert glatt zúzmara volt minden, és nem volt értelme kockáztatni.  A traverzt elböktem, 10 méterrel feljebb lévő rétegen kezdtem el balra óvatoskodni egy gyanús, szokatlanul rozsdás szögeket követve, elég törékeny kőzeten.  Vissza kellett másznom kb. 20 métert. Minden megfordult a fejemben, míg visszaértem a helyes traverzhez. Elég pszichés volt. Majd jó irányba V+-ért átértem a standba. Innen Tomi mászott egy rövid, de velős IV-est, lehetett válogatni a fogásokból: havas vagy zúzmarás vagy mozgó fogás. Valahogy felért. Innen egy gyors 40 méteres hossz és fent álltam a ringbandon.

Szinte kialakított alvóhelyet találtunk 2900 méterre a földtől a párkányon, ami jól is jött, mert besötétedett. Elvégeztük az aznapi második pisilést, vizünk a két főre napközbeni 3 dl elfogyott teljesen.

Olvasztani próbáltuk a havat, de a hó nagyon nehezen olvadt, elég hideg volt a levegő, fújt a szél, langyossá lehetett csak melegíteni. Jeges paradicsompürét ettünk egy-két csokit fejenként. Eléggé kiszáradtunk, nyugalmi pulzusom kb. 120-130-as volt egész éjjel.

A leereszkedést a kiszállásunktól 5 méterre lévő ISO 2000 úton terveztük. Ismeretlen pálya csakis világosban mertük elkezdeni az ereszkedést le az északi fal áthajlásain keresztül.

Reggel kb. 1 dl tudtunk inni fejenként. Ereszkedés közben a havat, jeget ettük, de tudtuk nem sokat segít. Egy standból nem tudtuk lehúzni a kötelet elsőre, így volt egy 50 méter hosszú pruszikolás, ez kicsit mélypont volt, már nem tudtuk kezelni a helyzetet. De végül visszakaptuk a kötelünket a hegytől és ereszkedtünk tovább. A lenti fehér táblán való átereszkedés egyik standjában elfelejtettük lekötni a csomót a lehúzandó kötélvégről elengedtük, fáradtak voltunk, kb. 4 méterre került mellénk. Szerencsére elvittük a túrára a pünnyesztőnket, amit most be is vethettünk. Amúgy készültünk egy ilyen szituációra, így nem estünk kétségbe. A további ereszkedések egyértelműek és gyorsak voltak. Kb. 5 óra alatt ereszkedtünk le a manőverekkel együtt.

Újra szilárd talaj/hó volt a lábunk alatt nagyot kiáltottunk örömünkbe, amikor földet értünk. Jihááá!

Egy német kinézetű fickót láttunk a fal alatt, akivel szóba elegyedtünk, a Hasse Brander-t jött szólózni. Aznap az első hosszt köti csak be fixen. Másnap néztem webkamerán, 13 órakor már a 7a+-os részt kezdte, elég gyorsan haladt.

20 órán keresztül másztuk az utat, két falban töltött bivakolással, 2012 február 27-28-29.-én. Nem használtunk mesterséges eszközt a feljutáshoz (kivéve én egy A0 a III-as részen), Tomi kb.3, én kb.5 beleüléssel másztuk meg az utat szabadon.

Ami meglepett az útban a viszonylag kiépítettlensége. Nyáron napi 5-6 parti is mássza a Comici-t, ennek ellenére a standok és hosszok is jócskán kiegészítést igényelnek saját ék,friend,szögből. Többször voltunk nehéz helyzetben pl. ülőbivak, úttévesztés a traverznél ill. a visszaereszkedés démonja folyamatosan ott lebegett a fejünk felett egész mászás során. Ismét elhangzott a többször nem jövünk ilyen túrára.

Viszont a német ajkú, aki szólózni indult a Hasse-t nekem újra vissza adta a motiváltságomat, amikor láttam másnap a webkamerán, már itthonról.

Mászók: Vörös Tamás és Flaska Péter

Köszönjük mindenki segítségét és a Tengerszem támogatását.

Topo forrás:http://www.stadler-markus.de

Video hamarosan!