…. „Ez egy kaland!” – mondta V. Tomi, s elgondolkodtam …

Hm… mindig is rendes, “jókislány” voltam, semmiféle „kalandba” nem keveredtem… nah, jó csak amikor az egyetemi csopitársakkal kilógtunk a táborból és az akkori nagy slágerre, a „Voyage, voyage” –ra táncoltunk egy közeli dizsiben… De hát ez semmiség.

Agyam egy ideje – amióta mászom – arra rugózik, hogyan tudnék még többet mászni és továbbfejlődni. Megérezni a kihívást, majd legyőzni a belső testemben forrongó kémiai folyamatok által gerjesztett parát. Mentálisan átrendeződni, hagyni hogy agysejtjeim és izmaim összehangolódva egy emberként, egy célért dolgozzanak.

Milyen furcsa is az EMBER… néha az AGY megálljt kiált, miközben a TEST már indulna, máskor a TEST blokkol, míg az AGY szárnyal.

Mászásnál azonban mindkettőnek, AGYnak és TESTnek „OTT kell lenni! EGYÜTT! Nincs mese!

Ez (is) a szép ebben az összetett sportban.

Felkészülés fizikálisan, mentálisan, technikailag; körültekintő tervezés; folyamatos figyelem a környezetre, társadra, magadra; felismerés, lényeglátás; döntés és újratervezés, ha szükséges; és persze cselekvés.

Elfogadni, hogy tökéletes felkészülés, tervezés nincs, mert simán átírhat mindent egy hirtelen felbukkanó viharfelhő, egy-két zerge, vagy gyík, esetleg a topó nem pontos, vagy „csak” elfáradtál.

Huh, előreszaladtam, ezek már a tanulságok, amiket kaptam ettől a tanfolyamtól…

Szóval jött az ötlet, hogy némi termes boulder-ezés után ki kéne próbálni a sziklamászást – ihlette ezt az is, hogy vírusterhes időket jár(t)unk, amikor a mászótermek bezártak. Meg különben is, ki kellene próbálni ezt a sportot ziafelhőmentes fenséges természeti környezetben.

Bevallom izgultam, amikor az első nap előtt álltam, meg aztán az összes többi nap előtt, sőt minden egyes út megkezdése előtt is. 

Az első alkalmakkor elképesztő mennyiségű információt zúdítottak ránk oktatóink. Totál érthető és logikus minden. Milyen eszközöket, csomókat miért és hogyan használunk, milyen azok teherbírása, hogyan, hol építünk standot, mit ordítunk le/fel a társunknak.

Majd némi kis ügyetlenkedés után bekötve ott álltam a beszállónál. 

„Jajjj csak valami könnyebb út legyen!” … rebegtem  magamnak dobogó szívvel.

Aztán elindultam az első nap első útján Oszolyon… könnyű volt, imám meghallgattatott.

No és akkor a standépítés… hogy is volt? Tomi olyan jól elmagyarázta… Nah, megvan, mit is kiabálok le? „STAND KIVEHETSZ, TRIS! „ … valamit hallani alulról… Mit mond? Nem hallom jól! Nekem szól?

Oh, igen „KIVETTELEK IZA!” .. oké, jól van, akkor vegyük biztosításba… hogy is volt, ja igen, megvan .. persze oktatónk segít ezerrel, és végtelen türelemmel.  

Huh, első napon túl vagyunk, jöhet a második!

Várgesztes… hm, szééép fal, kicsit el is bizonytalanodtam…

Megint egy löket információ főként az átszerelésről, négy elől mászott út különböző ereszkedéssel a feladat és persze a csomók gyakorlása.

Most már egész jól megy a pereccsomó, no indulás az első útba.

Nem vész, de azért felérve remeg a lábam.

„A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog,…” , fut át fejemben József Attila versének részlete… Naaa-aaa, azért ennyire nem reménytelen!!! Sőt, E. Gábor bátorítására kicsit bizonytalanul ugyan, de még hátra is fordulok, hogy megnézzem milyen szép a kilátás onnan fentről. 

Jött a maradék három út, az ilyen-olyan átszerelésekkel ééés utolsóként az ereszkedés, ami nagyon megtetszett, annak ellenére, hogy a mászásban – mint hallottuk – ez a legveszélyesebb művelet.

Juhééé, első két nap teljesítve!!! 

Következő hétvégén Bajót, tábortűzzel, sátrazással spékelve, de előtte elmélet … A MÁSZÁS FIZIKÁJA!

Bevallom nem annyira volt kedvencem a fizika, mint tantárgy és különben is kb. száz éve ültem iskolapadban. Az előadás érdekes volt, csak maradjon meg a fejemben az a sokminden…

Szombat reggel 5-en bezsúfolódtunk az amúgy elég termetes, mondhatni tank méretű autóba, a cuccok mennyisége mégis eltakarta a hátsó kilátást, de hatalmas lelkesedéssel elindultunk Bajótra.

Wow, szuper árnyas hely!

Letelepedés után irány a fal, információeső újból, majd nézzünk ki megint egy könnyebb utat.

Lassúságom eredménye, hogy annyira nem könnyű út jutott nekünk. Volt is némi para az első akasztásig.

Előjött a mentál-küzdelem. Pár perc (végtelennek tűnő) belső tusakodás után megléptem a slab-et és elértem az első nittet. “Phhh, túl vagyok az első akasztáson”… Innen amúgy már egész jól ment az első “megállóig”. A standot is sikerült (majdnem) önállóan felszerelni. Jöhet a biztosítás… na most már több lehetőségből választhatok, mi legyen? Hm, nem tudom, még kifújom magam…  

OK, guide-olással lesz  a biztosítás. Meg is van. Vezényszavak szállnak a levegőben, kötélhúzás …

majd megérkezik társam is, aki amúgy a lányom, Tris és akivel mintha szerepet cseréltünk volna a tanfolyam idejére.  Ő pesztrál, figyelmeztet, dicsér, vagy dorongol, mikor mire van szükség… 

A második kötélhossz kicsit nehezebb, ezért Tris megy előre – Ő ügyesebb, erősebb nálam.

Másodmászóként teljesítettem hát a következő szakaszt, ami jó is volt, mert nagyobb biztonságban éreztem magam a valóban, kicsit nehezebb úton.

A csapatból mások is érezték a fokozatlépést, hallottam a “HÚZZ BE!, HÚZZ BE!” kiáltásokat. 

De sikerült MINDENKINEK, jutalmunk a fantasztikus kilátás volt, alattunk a fák ringatóztak a lágy szélben, távolabb az Esztergomi Bazilika fenséges kupolája látszott, ahogy őrt állt a Duna szalagja közelében!

Átszerelés közben, ahogy ránéztem Trisre, elkiáltottam magam: “Tris, most ultra-brutál 3D-ben látlak! Elképesztő! ”

Megjegyzésem kuncogást keltett Trisben és a hátam mögött bennünket segítő oktatóban.

Jó, tudom, hogy Tris nem 2D-s, de valahogy a hatalmas tér miatt más dimenzióban érzékeltem mindent, olyan fenséges volt az, ami körülvett.

Este a tábortűz mellett kaptunk még jótanácsokat a topók olvasását értelmezését illetően, meg kőzetekről is hallottunk valamit. Nem tudom kiben mi maradt meg, mert közben mindenki a vacsorájával foglalatoskodott. Engem például lenyűgözött, hogy Tomi micsoda fejedelmi étket dobott össze magának és az oktatóknak. Láttam, amint a hozzávalók mellett fűszerezésként elegánsan belecsempészte a törődést, a szeretetet, tiszteletet is a csomagba, ami aztán mind egybeforrt az ízekkel a hamuban.

Bajót második napján már magabiztosabb volt a mászás, a standépítés, az ereszkedés pedig továbbra is jó mókának bizonyult.

A pihenő hétvége és az elsősegély előadás után irány a négy napos Rax, Hohe Wand kaland, amikor is elkezdődött vizes pályafutásunk.

Rax-on eleinte még csodás idő fogadott bennünket, rövid eligazítás után gyorsan be is szállt ki-ki a maga útjába. Az első kötélhossz teljesítése után jött az égi áldás, ami eleinte jól is esett, de csak nem akart szűnni, így még a magamra kötött túracipő is megtelt esővízzel, mire lemenekültünk a falról.

Ó, pedig meseszerűen szép helyen voltunk.

Sebaj, a vacsi előtt az emeletes ágyak keretein jól be tudtuk gyakorolni a standépítést a következő napi mászáshoz.

Ám az előrejelzés azt mutatta, sírni fog az ég másnap is és hiába reménykedtünk, hogy megváltozik az idő, nem volt szerencsénk. Így a bécsi Kletterhalle-ba mentünk. Vizes kötelekkel, vizes mászócipőkkel. Amúgy szuper mászónap volt, a végén már kis napsütésben a kültéri fogásokat is többen “megkóstolták”.

Harmadik napon a kedvezőbb előrejelzés bátorítására újra felsétáltunk az első napon félbehagyott utakhoz annak reményében, hogy végig tudjuk mászni azokat.

A reggeli beszálláshoz éppen magunkra aggattunk minden eszközt, és szinte már megérintettük a sziklát… amikor ismét esni kezdett.

Gyors újratervezés után rövidesen Bad Fischau  – már napsütéses – sportmászó útjain lógtunk és megtanultuk a pruszikolás művészetét is.

Ó, ne felejtsem el megemlíteni, hogy itt Pepe segítségével megszerkesztettünk egy környezetbarát “punnyasztó” botot is, mivel az egyik – amúgy könnyűnek nevezett – út első nittjét igencsak magasra pozicionálta az útépítő és itt nem volt lehetőség ékek, vagy más eszközök használatára. 

Az estét már a Hohe Wand előtti mezőn töltöttük, ahol sátrainkat felállítottuk és egy utolsó elméleti összefoglaló után még egy helikopteres mentési akciót is végignéztünk, remélve, hogy az érintetteknek nem esett komoly bajuk..

Csodás napsütésre ébredtünk (végre!), korán el is indultunk kis csapatokban (két parti, egy oktató) a ránk osztott utak beszállójához. Az én csapatom a “Betty und Paul” nevű hat kötélhosszas utat kapta, aminek az utolsó szakasza már kihívás – legalábbis az én szintemhez mérve. Persze Máté, Ármin és Tris nálam gyakorlottabbak, gondolom oktatóink ezért is ezt az utat választották ki számunkra.

Feltekintve a hol szürkés-fehér, hol vöröses színben pompázó sziklafalra, bevallom rámtört az izgalom és a félelem.

Hasak, repedések, traverz, táblák…

(Ezen a szakaszon hadd váltsak jelenidőre mert még mindig eleven bennem az élmény.)

Huhhh, az első kötélhossz az enyém, én mászom előlben.

A srácok után elindulok nem vész az első akasztásig, de azért kell küzdeni. Aztán még jobban küzdeni a repedésben. Keresem a fogásokat, a lépéseket, cipőm – bár már szinte lyukas – támogat, jól tapad a picurka kitüremkedéseken is. Valami erő megszállja izmaim és bár egy-egy rövid szakaszon átfut agyamon a kérdés, hogy vajon sikerül –e átmásznom, vajon megtart –e az a csipi fogás és az a pici bütyök a falon, biztonsággal eljutok a helyre, ahol az első standot megépítem. Érdekes hely egy sziklacsúcs-ülőkével szemben a nagyobb sziklán vannak a lábkitámasztással elérhető fémgyűrűk.

Már könnyen megy a standépítés, Tris felbiztosítása is rendben megy.

A következő szakaszt Tris mássza elől. Jó is mert egy kis traverz után a függőleges repedést kellemesebb másodmászóként abszolválni. A traverz végén egy picinyke – szinte csak egy gombostűfejnyi kitüremkedést csippentek meg finoman hüvelyk és mutató ujjammal az átlendüléshez a repedés aljára. (Így utólag hihetetlennek tűnik, hogy ez a csippentés elegendő volt ehhez a mozdulathoz.) A repedésen felfelé a cipőben, lábban meg kell bízni, másként nem megy. (Szerintem nagyon kellett nekem ez a tapasztalat, mert a “cipő-láb-bizalom” nem volt az erősségem.)

Kis szusszanás után megyek tovább a harmadik kötélhosszba, ami könnyed mászás, tetején már

csak a kövekre kell figyelni, hogy ne küldjek le Trisre és Atira (segítő oktatónkra) kőzáport.

Atiról pár szóban kitérnék itt. Elképesztő lelkes és lelkesítő. Humorral, derűvel támogat. Rettentően figyeli és felelősen kíséri végig a rábízott mászótanoncokat. Köszi Ati!!!! 

Standépítés következik a fánál, majd Tris felbiztosítása, kis pihenés, energiaszelet (jól jön) és víz (ez nagyon fontos!).

A nap még ezerrel szórja sugarait, így igencsak jólesik hűsölni a standfa árnyékában, ahol egyébként Mátéval és Árminnal is tudok váltani pár szót a zerge bogyókkal táplált kis hegyi ciklámen társaságában.

Oh, és a kilátás… páratlan!

Elücsörögnék még itt, de megyünk tovább. A következő szakasz szinte csak egy séta a vörösben pompázó sziklafal mellett haladva az utolsó előtti kötélhossz aljára.

 A srácok éppen indulnak mikor elkezd esni az eső.

Nem hiszem el, hogy ezen a négynapos túrán nincs nap eső nélkül!!!!! Miért????

Ati gyors döntést hoz, ezt a szakaszt ő mássza előlben, másodiknak én, majd Tris követjük a csipkés sziklaformán.

Szerencsére közben eláll az eső, ismét süt a nap, a szikla szép, mászni jó és izgalmas…

A stand itt szinte a levegőben van, három zsebkendőnyi helyen osztozom Árminnal és Atival. Tris már kénytelen lehorgonyozni az utolsó akasztás helyén.  De láthatóan élvezi.

Ármin másodmászóként már elhagyja a terepet, Tris is megkezdi az utolsó, legnehezebb kötélhosszt amikor ismét esni kezd.

Másodszor is feltolul a beletörődő indulat: “Nem hiszem el, hogy ezen a négynapos túrán  nem tudunk eső nélkül mászni!!!!! Miért????”

Újabb gyors döntés, mert a dörgés vihart jelez; a vályú fölött vannak fák, egyikre ki lehet standolni, onnan Ati megy elől mert ott van a kunszt, ami most eléggé elázott.

Tris standol, mászom utána és előre engedjük Atit. Igen, jó döntés volt. Csúszik a tábla, nehezen adja meg magát.

Szerencsére mire én következem, már nem dörög, nem esik és küzdelemmel, de napsütésben jutok el a célig, ahol bevárjuk Trist.

Napsütés, gyönyörű kilátás, mosoly, elégedettség … MEGCSINÁLTUK!

Levezetésként még várt ránk az elméleti és gyakorlati vizsga.

Hogyan is lehetne másként ezen a tanfolyamon, mint a vizsga előtti gyakorló napon eső miatt nem Oszolyon, hanem a Gravity-ben építettünk standokat, szimuláltuk az ereszkedést, kötöttük a csomókat.

Minden jó, ha vége jó!… mondják és egyet kell értsek, sikeres elméleti számadás után vasárnap szép időben a tervek szerint Oszolyon mindenki időre teljesítette a vizsgafeladatot. Gratula!

Kaland volt ez a javából, testileg és lelkileg.

Jómagam szép és tanulságos élményekkel gazdagodtam.

Félelmetes? Leküzdhetetlen? Igen. Annak látszik, de apró lépésekkel, odafigyeléssel, uralva testünk és gondolataink, átléphetünk a mélységeken és magasságokon.

Szeretnék köszönetet mondani lányomnak, Trisnek, aki nagyszerű segítő társam volt ebben a kalandban, férjemnek, aki elviselte, hogy négy hétvégén távol voltunk.

Köszönettel tartozom a tanfolyamot szervező Ujjerő HSE-nek és oktatóinak, akik kiváló szakértelemmel, jó hangulatban adták át elméleti és gyakorlati tudásukat és figyeltek ránk.

Köszönöm a csapat(sors)társaknak is az együtt töltött napokat, a fotókat.